- Jack Barnes – nyújtotta a kezét, és olyan hatalmas vigyor terült el az arcán, hogy azt hittem leszalad róla.

- Ágnes Lajosi – viszonoztam a kézfogást egy halvány mosollyal. Éreztem, hogy ezzel a sráccal még lesz nézeteltérésünk. Nem sokban hasonlított Benre, ezt már így elsőre megállapíthattam. Mintha tűz és víz lennének, amik szöges ellentétei egymásnak, és mégis testvérek, minden mozdulatukban, minden vonásukba látszik.

- Rendben, nekem mennem kell – zökkentett ki Jack a gondolataimból. – Megadod a számod és valamikor összefuthatnánk? – nyúlt még szélesebbre a vigyora, amit már nem is értettem, hogyan lehetséges.

- Jack, szűnj meg – kérte Ben.

- Okés – emelte fel a kezeit –, de tudod, hogy mindent elérek – vigyorgott Benre. – Jó szórakozást, és még találkozunk szép lány.

Kérdőn, és egyben tanácstalanul pillantottam Benre, miközben fél szememet Jack távoldódó alakján tartottam.

- Ne aggódj, csak a szája nagy, igaz nagy nőcsábász, de senkit nem bántana – nyugtatott Ben.

- Hogy lehettek ennyire mások? – csúszott ki a számon.

- Jackkel? – merengett el Ben. – Magam sem tudom, az öcsém és szeretem, valamint régebben irigyeltem is, amiért ilyen laza, de ma már kevésbé. Noha jó szándékú és semmi rosszindulat nincs benne, vannak dolgok, amiket nagyon félvállról vesz. Megkomolyodhatna már picit, de egyszer majd csak benő a feje lágya – mosolyodott el újra.

Ránéztem, és újra elmerültem azokban bizalmat és biztonságot sugárzó szemekben.

- Mehetünk? – húzott vissza Ben hangja a valóságba, mire elkaptam tekintetem az arcáról. – Persze – mosolyodtam el. Így végre akadálymentesen eljutottunk a kávézóba, ahol az ablak mellett foglaltunk helyet.

- Mesélj – fordultam Ben felé. – Hogy sikerült ezt a melót elintézned?

- Hát… – kezdett bele – szerencsénk volt.

- Ben – néztem ré szúrósan –, elég a kertelésből.

- Oké, igazad van – sóhajtott. – Az összes ismerősömet felhívtam, hátha tud valaki valamit, és Chris mondta, hogy lelépett a segítője és beajánlottalak.

- Miért? – kérdeztem újra.

- Mondtam már, segíteni akarok, ennyi – sóhajtott kétségbeesetten. – Ezzel miért van baj?

- Megtanultam, hogy nem bízhatok senkiben, csak magamra számíthatok – hajtottam le a fejem.

- Én pedig mondtam, nem vagyunk egyformák, tényleg csak segíteni szeretnék, de ha nem kell, akkor menj nyugodtan vissza, és mondd meg Chrisnek, hogy nem vállalod – közölte kicsit keményebb hangon. – Mondd meg neki, hogy te magad boldogulsz.

Erre elszégyelltem magam. Igaza volt, a jót sem tudom értékelni, mindenkiben a rosszat keresem.

- Ne haragudj – kértem elnézést. – Csak olyan sokáig magamra voltam utalva, hogy furcsa ez még nekem.

- Semmi baj, tényleg csak segíteni akarok – enyhült meg.

- Tudom, és hálás vagyok érte, nélküled nem lett volna ilyen hamar állásom – mosolyogtam rá kedvesen –, és nem tudom, hogy fogom ezt meghálálni neked.

- Kitaláljuk – vigyorodott el szélesen.

- Pimasz – löktem oldalba –, azért csak jutott neked is valami Jack lazaságából.

Kis vigyori kettősünket a pincér érkezése sem zavarta meg, aki felvette a rendelést, ami meglepő módon mindkettőnk részéről egy-egy sajtos sonkás szendvics és egy kávé volt. Mikor a pincér távozott, tekintetem az utcán áramló tömegre vándorolt, annyira mások és annyira egyformák, mindenki mindig siet valahová, nincs idejük semmire, nem veszik észre az értékeket, a fontos dolgokat, hogy mindenki számít, hogy egy életünk van, és ezt ki is kell használnunk és észre kell vennünk az olyan embereket, akik változást hozhatnak az életünkbe.

- Baj van? – hallottam meg nagyon messziről Ben hangját.

- Nem semmi baj csak elgondolkodtam – sütöttem le a szemem.

- Szabad megtudnom, hogy min? – érdeklődött kedvesen.

- Hála neked, rájöttem pár dologra – merengtem el újra.

- Valóban? Mikre? – faggatott tovább.

- Hogy mindenki számít, hogy ahogy mindenki más, én is érek valamit és van, akinek fontos vagyok és leszek. Hogy csak egy életünk van, amit legjobb tudásunk szerint kell élnünk és persze élveznünk, egy percet sem szabad elvesztegetni. És tessék… eljöttem egy idegen országba, hogy új életet kezdjek, és fel voltam rá készülve, hogy nehéz lesz, nagyon nehéz, mint az eddig életem, de felbukkantál és mindent teljesen más színben látok – foglaltam össze. – Szóval tényleg nagyon köszönöm.

Egy hihetetlen édes mosoly ült ki az arcára.

- Nincs mit köszönnöd.

A nap hátralevő része gyorsan eltelt, és azon kaptam magam, hogy az ágyamban elmélkedek. Magam mögött hagytam a régi életemet, eljöttem egy idegen országba, és jól tettem. Itt végre önmagam lehetek.

Másnap vidáman ébredtem, kipihent voltam és az életem végre sínre került. Nem volt senki, aki beleszólna az életembe, na jó… ez így nem volt teljesen igaz, de az az egy valaki is csak segít, és nem kioktatási szándékkal teszi. Dalolászva indultam a fürdőbe hogy elkészüljek, mert várt a munka. Kiválasztottam egy fekete farmert és egy sárga felsőt, a hajamat leengedtem, és fél óra múlva már úton voltam a butik felé. Pár perccel tíz előtt meg is érkeztem, Chris már bent volt.

- Szia – dugta elő vidáman a fejét a raktárból, mikor meghallotta, hogy beléptem.

- Szia – viszonoztam vidáman. – Mivel kezdjem? – raktam le a táskámat.

- Gyere – invitált a raktár felé. – Itt vannak ebben a dobozban az új áruk, ki kellene őket pakolni.

- Vettem főnök – vigyorogtam és nekiláttam a munkának, miközben Chris kinyitott. A délelőtt nyugisan telt, nem volt túl nagy forgalom.

- És akkor most érkezett el az ebédidő – bukkant elő Chris a raktárból. – A túloldalon van egy hangulatos kis étterem, átmegyünk oda kajálni, mit szólsz?

- Te vagy a főnök – vigyorogtam rá, miközben a táskám után nyúltam.

- Azt nyugodtan hagyd itt – szólt rám. – A főnök fizet.

- Biztos? – néztem rá kérdőn.

- Igen biztos, na gyere – nyitotta ki előttem az ajtót.

Így átmentük az étteremben. Chris igazi úriember volt, kinyitotta nekem az ajtót, sőt még a széket is kihúzta. Nem telt bele pár perc és a pincér is kijött, felvette a rendelést. Chris ugyanazt rendelte mindkettőnknek, mondván ez a specialitásuk és isteni. A fantázianév alapján, ami a ’Remete remeke’ névre hallgatott, fogalmam sem volt mire számíthatok, de bíztam Chrisben.

- No, mesélj kislány – vigyorgott rám, mikor a pincér távozott.

- Mit meséljek? – értetlenkedtem.

- Honnan jöttél, hogy ismerted meg Bent? – sorolta. – Ugyanis ő nem sokat mondott rólad, csak annyit, hogy nem bánom meg.

- Na jó – kezdtem bele. Így szépen elmeséltem, hogy Magyarországról jöttem és a kávézós esetet Bennel.

A magánéleti részeket, a családomat meg, hogy miért jöttem szépen kihagytam, de láthatólag ez Chrisnek így elég is volt, nem faggatott tovább, hanem elkezdett magáról mesélni. Megtudtam, hogy mindig is ez volt az álma, hogy legyen egy kis butikja és öt éve az álom valóra vált és szerencsére jól megy a bolt. Megtudtam, hogy imádja a barátnőjét és közölte velem, hogy egyszer náluk kell vacsoráznom. Annyira belemerültünk, hogy csak a pincér érkezése zökkentett ki minket. Lerakta elénk a tányérokat, majd távozott.

- Jó étvágyat – mosolygott rám.

- Neked is.

A kaja állaga és kinézete nem volt túl bizalomgerjesztő, még így sem tudtam eldönteni, mit eszek, de minden bátorságomat összeszedtem, és nekiláttam. Meg kellett állapítanom, hogy az íze sokkal jobb, mint a kinézete, valóban kellemes. Jóízűen megebédeltünk, majd visszamentünk a butikba. A délután már nyüzsgőbb volt, sokkal több ember tért be, de meg kellett állapítanom, hogy hihetetlen mód élveztem.

- Akkor holnap találkozunk – búcsúzott Chris négykor.

- Így van főnök – vigyorogtam. – Kellemes napot!

- Meglesz – intett –, és ahogy látom neked is – vigyorgott sejtelmesen, bár inkább fogalmam sem volt mire gondolt. Mikor azonban megfordultam, már értettem, és egy hatalmas mosoly ült ki az arcomra.