Kezdtem én is izgatott lenni, és persze kíváncsi is voltam.

- Mi az a meglepetés? – faggattam.

- Nem sokára megtudod, így lesz csak meglepi – magyarázta –, ha elárulnám, nem lenne az.

Na nem, nem ráz le ennyivel. Megmakacsoltam magam, és megálltam. Ben érdeklődve nézett rám.

- Addig egy tapodtat sem megyek, míg meg nem mondod, milyen merényletet tervezel – szögeztem le, és tényleg nem mozdultam.

Végignézett rajtam és látta, hogy nem viccelek, így sóhajtott egyet, majd kibökte.

- Találtam neked egy melót, persze ha nem akarod, nem kell vállalnod, de megnézhetjük – mondta lassan a szavakat, így az én tudatomig is eljutott azok értelme, igaz kis fáziskéséssel.

- Micsoda, ez komoly? – néztem rá hatalmas szemekkel.

- Igen – erősítette meg az előbbieket.

- Hol? Mi? – jöttek a kérdések és folytattam volna, de a vigyorát látva, úgy gondoltam ennyi elég.

- A meglepinek már úgyis annyi, így legyen. Tudom, hogy nem álmaid munkája, de az egyik haveromnak van egy kis butikja és lelépett a munkatársa, így eladót keres – magyarázta.

- Viccelsz? – néztem rá komoran.

- Nem – komorodott el. – Ha nem jó, akkor mondhatsz nemet.

- Nem, nem a munkával van a baj – mosolyodtam el. – Csak alig akarom elhinni, hogy sikerült.

- Szerencsénk volt – mosolyodott el újra. – Mehetünk tovább? – érdeklődött.

- Persze – egyre lelkesebb voltam. Madarat lehetett volna velem fogatni, így sietős léptekkel indultam Ben után.

Egy rövid kis séta után, átvágtunk egy hangulatos kis parkon, majd az egyik épület előtt megálltunk.

- Itt volnánk – fordult felém kissé feszengve. – Biztos, jó lesz? Kereshetünk mást is.

- Nem, jó lesz, menjünk – indultam az ajtó felé. Teljesen be voltam sózva.

Beléptünk, mire egy szőke vékony srác lépett ki a raktárból.

- Hello – jött oda hozzánk és kezet fogott Bennel. – Ő lenne az, akiről meséltél? – Ben bólintott, így a srác felém fordult.

- Szia – nyújtotta a kezét –, Chris vagyok, ennek a kis butiknak a tulajdonosa és hát Ben biztosan mesélte, hogy lelépett az eladóm és hát segítség kellene. Érdekelne?

- Persze – bólintottam lelkesen.

- Szuper – vigyorodott el. – Foglaljatok helyet, és rögtön megbeszéljük a részleteket.

Bennel leültünk, Chris pedig eltűnt a raktárban, majd pár perc múlva újra felbukkant. Mindent elmondott, amit csak tudnom kellett.

- Hat óra a munkaidő, reggel tíztől és délben van fél óra ebédszünet. Ha nem lenne gond, holnap már kezdened kellene – magyarázta. – A fizetés pedig – tolt elém egy lapot. – Ennyi lenne.

- Ez teljesen korrekt – nyugtáztam mosolyogva a dolgokat.

- Akkor vehetem úgy, hogy vállalod? – mért végig Chris lelkesen.

- Igen.

- Ez remek! – ugrott fel a székből örömében. – Akkor alá is írhatjuk a papírokat.

Túlestünk a formaiságokon, majd elbúcsúztunk Christől. Mikor kellően eltávolodtunk a butiktól, megálltam és Ben felé fordultam.

- Nagyon köszönöm – ugrottam volna a nyakába, de nem tettem, így csak vigyorogtam, mint a vadalma.

- Nagyon szívesen – vigyorgott ő is a jókedvemen –, de nem tettem semmit.

- Te ezt nem értheted – komolyodtam el. – Ez nekem sokat jelent, soha senki nem bízott bennem. Elértem mindent, amit akartam, de soha senki nem hitte, hogy sikerül. Te pedig bízol bennem és támogatsz, ez nagyon jól esik – próbáltam elmagyarázni neki, miért fontos ez nekem.

- Kaptam egy esélyt egy különleges lánytól, hogy bebizonyítsam, nem mindenki szemét és nem mindenki csak kihasználni akarja a másikat – kezdett bele. – Ez a legkevesebb, hogy segítek neki munkát találni.

- Köszönöm, még egyszer.

- Még egyszer szívesen – mosolyodott el, majd újra megszólalt. – Megengeded?

- Mit? – kérdeztem.

- Van valami a hajadban – nyúlt felém és kivette a kis pihét a hajamból.

- Ismét csak köszönöm.

Erre már megint csak egy mosoly volt a válasza.

- Éhes vagy? – bukott ki belőle.

- Egy kicsit – füllentettem egy csöppet, mert az igazság az volt, hogy már nagyon éhes voltam.

- Szokott hely? – kacsintott rám.

- Máshol már nem is vagyok hajlandó enni – közöltem vigyorogva, ami igaz is volt. Az életem részévé vált az a kávézó, ahogy a mellettem álló férfi is.

Így elindultunk a megszokott helyünk felé. Boldog voltam, hosszú idő után végre tényleg boldog. Az életem kezdett rendbe jönni. Lett munkám, mellettem volt egy ember, aki hitt bennem és segített. Éreztem, hogy ezúttal úgy fognak menni a dolgok, ahogy szeretném.

Most már azt éreztem, hogy igenis számítok, egy embernek legalábbis biztosan és ez elég erőt adott nekem, hogy van értelme. A tegnapi hegek, ahogy összeraktam darabjaimból az egészet, kezdtek gyógyulni és egyre jobban összeforrni és kezdetét vette egy új élet, ahol nem az számít, honnan jöttem, hanem igenis az, hogy ki vagyok és ez nagyon jó érzés volt.

Már majdnem megérkeztünk a kávézóhoz, mikor elénk lépett egy fiú és hatalmas vigyorral a képén mért végig. Én is végignéztem rajta és megállapítottam, hogy hasonlít Benre. Az arcuk teljesen egyforma, csak neki – Bennel ellentétben –, rövid, világos haja volt. A szemük viszont ugyanolyan éjfekete.

- Hé Ben, nem is mondtad, hogy ilyen szemrevaló társaságod van – vigyorgott szélesen. – Ugye nem vagy foglalt? – fordult felém hatalmas vigyorral a képén.

- Hé, állítsd le magad Jack – nézett rá Ben szúrósan, majd felém fordult. – Ő az öcsém, Jack – mutatott az illetékes felé.