Furcsa érzések árasztottak el, amiket nem tudtam mire vélni. Egy vadidegen figyelt, árgus szemekkel, mégsem bírtam ki, hogy ne őt bámuljam. A pillantása teljesen megbabonázott és vonzott, egyszerűen csak néztem és azt éreztem órákig tudnék bámulni azokba a szemekbe.

Azokba a sötét szemekbe, melyek bizalmat tükröztek. Az ember legszívesebben csak elmerülne bennük, és miközben azt érzi, soha többé nem akar a felszínre jönni. Nem tudom meddig nézhettem ezt a furcsa idegent, csak az tűnt fel, mikor végre elbírtam szakadni a szemétől, hogy egy hihetetlen édes mosoly ült az arcán, ami legalább annyira megbabonázott, mint a szeme.

Nem tudtam mire vélni ezt az egészet, nem értettem, hogy tud rám valaki – akit ráadásul nem is ismerek, lehet akár a baltás gyilkos is –, ilyen hatással lenni. Megittam a maradék kávémat és felpattantam, így elszakadva az idegen tekintetétől. Fizettem, majd a kijárat felé vettem az irányt.

Lehajtott fejjel közeledtem az ajtóhoz, de óvatosan az ismeretlenre pillantottam, aki még mindig engem figyelt és mosolygott. Azt éreztem, hogy meg akarom ismerni, fogalmam sincs milyen indíttatásból, de szerettem volna közelebb kerülni hozzá, mégsem volt bátorságom az asztalához lépni, hiszen hogy nézne már az ki?

Így szépen kiléptem a kávézóból, s szívem mélyén reméltem, hogy a szép szemű idegen utánam jön, de erre nem került sor. Nem értettem magamat, hogyan lehetséges, hogy ennyire a hatása alá kerüljek valakinek, akit most láttam életemben először? Bandukoltam az úton, arról is elfelejtkeztem, mit akartam megnézni, csak zakatolt az agyam.

Mikor a friss levegő hatására egy kicsit észhez tértem, úgy döntöttem inkább visszamegyek a hotelbe, már későre járt. Másnap pedig fontos teendők vártak rám, állást kellett találnom. Visszaérve a hotelbe még az sem érdekelt, hogy kedvenc hordárom kocsányon logó szemekkel figyelte minden lépésemet, teljesen egy másik világba csöppentem, de éreztem, hogy ez így nem mehet tovább.

A szobámba érve egyből a fürdő felé vettem az irányt és reméltem, hogy ez majd észhez térít. Így is lett, kitisztult a fejem és rájöttem, hogy ez nem én vagyok. Soha, tényleg soha nem történt ilyen velem, Zoli sem volt rám soha ilyen hatással. Kár volt rá gondolnom, a múlt képei bekúsztak a fejembe, ahogy rajtakaptam őket a legjobb barátnőmmel, és még csak nem is tagadták az egészet.

Kiderült, hogy régóta találkozgattak a hátam mögött, és én semmit nem vettem észre, Zoli tökéletesen játszotta a szerepét. A hűséges, szerető barát szerepét. Az emlék hatására hatalmas gombóc keletkezett a torkomban, fuldokoltam, az emlékektől és a fájdalomtól, ami nem hogy nem múlt el, de halványodni sem nagyon halványodott az elmúlt hónapban.

Ezért nem is érettem magam, túl fájdalmas volt minden és mégis egy újabb férfit szeretnék a közelemben tudni, akit most láttam először. Megráztam a fejem, remélve, hogy így mindent kirázok belőle és bedőltem az ágyba. Nehezen sikerült elaludnom, és álmomban újra azzal a fekete szempárral néztem farkasszemet.

Nem értettem, mi ez az egész, de azt éreztem, már kötődöm hozzá, hogy közte és köztem valamilyen kapcsolat van, amit ép ésszel fel nem foghatok. Reggel elég kimerülten ébredtem, de nem nagyon foglalkoztam a fáradtsággal. Egy frissítő zuhany után úgy döntöttem, hogy telefonálok egyet. Előkerestem a táskámból a papírt, amire felírtam a számot, és már be is pötyögtem. Három csengés után fel is vették.

- Raymond vállalat, miben segíthetek? – hallottam egy kellemes férfihangot.

- Jó napot, Agnes Lajosi vagyok, és a konferenciaszervező állás miatt érdeklődök – válaszoltam.

- Azonnal kapcsolom az illetékest – közölte kedvesen.

- Köszönöm.

- Annabelle Clode – szólt bele egy perces csörgés után egy rekedtes női hang.

- Jó napot Agnes Lajosi vagyok, és a meghirdetett konferenciaszervező állás miatt érdeklődnék – mondtam el újra a már elhangzott szöveget.

- Milyen nemzetiségű? – kérdezte mogorván. – A neve alapján nem angol.

- Magyarországról érkeztem – válaszoltam megszeppenve.

- Adott be önéletrajzot? – érkezett a következő kérdés, mint valami kihallgatáson.

- Sajnos nem – válaszoltam, és megpróbáltam határozott lenni.

- Mennyi tapasztalattal rendelkezik? – tette fel a következő kérdést.

- Egy évig dolgoztam egy magyar cégnél, mint konferenciaszervező – adtam meg a választ.

Pár perces csend következett, miközben halk susmogást hallottam a háttérből.

- Be tudna jönni egy órára egy interjúra? – kérdezte.

- Természetesen – válaszoltam gyorsan. – Annyit elárulna, hol találom a céget, mert csak a számot írtam fel.

- New Bond Street 45 – hadarta.

- Köszönöm, viszont hallásra!

Válaszra sem méltatva lerakta a kagylót.

- Igazán kedves vagy – morogtam a készüléknek.

Fogalmam sem volt, hogy jutok el a New Bond Streetre, így jobbnak láttam, ha segítséget kérek. Felöltöztem, és a porta felé vettem az irányt.

- Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen a portás.

- Hogyan jutok el a New Bond Streetre? – érdeklődtem.

- Hát az elég messze van innen, kisasszony és nem biztos, hogy egyedül megtalálja – magyarázta komor arccal, mikor kedvenc hordárom visszaért. – Azt hiszem, jobb lesz, ha Adrian elviszi oda magát – biccentett a hordár felé.

- Erre semmi szükség – szabadkoztam. Nem akartam kettesben maradni azzal az emberrel. – Biztos nagyon sok dolga van, megoldom egymagam, azért köszönöm – tettem hozzá az ajtó felé sietve.

Kiérve, hogy Adrian nem jött utánam, megnyugodtam. Szerencsére a térképet magammal hoztam, valahogy majd csak megtalálom az utcát. Mivel időm volt még bőven, úgy döntöttem, beülök abba a hangulatos kávézóba, ahol tegnap megpillantottam azokat a sötét szemeket.

A szívem mélyén reméltem, hogy most is ott lesz az idegen. Nem tudom miért, de látni akartam újra, el akartam merülni a fekete szemében, ami nem volt ijesztő inkább biztonságot, bizalmat sugárzott. A kávézót könnyen megtaláltam, és ugyanahhoz az asztalhoz ültem, ahova tegnap is.

- Üdvözlöm kisasszony – közeledett mosolyogva a pincér. – Ennyire megtetszett a hely?

- Tessék? – pislogtam rá, mert egy kicsit elbambultam, az embereket figyeltem, hátha megpillantom az idegent, de nem volt sehol.

- Tegnap is járt minálunk, vagy rosszul emlékszem? – mosolygott töretlenül.

- Nem – mosolyogtam vissza rá. – Tényleg jártam erre, és nagyon hangulatos hely, ide szívesen visszajár az ember

Ez részben igaz is volt, mert egy kedves varázslatos hely, de részben füllentettem, engem az ismeretlen idegen húzott ide vissza, ő volt a varázslat, mely ide hívott.

- Mit hozhatok?  – zökkentett ki gondolatomból.

- Egy Marilyn kedvencét és egy sajtos meleg szendvicset – válaszoltam.

- Máris hozom – hajolt meg, és már ott sem volt.

- Köszönöm – szóltam utána, mire biccentett.

Mivel hiába fürkésztem az asztalokat, sehol nem volt a hívogató szempár és a magával ragadó mosoly, belemerültem a térképbe, hogy rájöjjek, hogy jutok el az interjúra. Még jóformán egy perce se tanulmányozhattam, mikor perzselő forróság járta át a testemet, mintha valaki figyelne.

Felemeltem a fejem, és az ajtóban megpillantottam, amint megint engem néz és az a szemet kápráztató mosoly újra kiült az arcára, megmutatva hibátlan fogsorát. A gyomrom remegett, ahogy egymás szemébe merülve újra elsüllyedtem a mélyben. Az idegen ezúttal nem sokat tétovázott, egyenest az asztalom felé vette az irányt.