- Végre magadhoz tértél aranyom – szólalt meg a nő, akit először megpillantottam.

- Ho… hol vagyok? – motyogtam.

- Nyugalom kincsem – nyugtatott. – Most már nem lesz semmi baj.

- Hol vagyok? – tettem fel újra a kérdést

- Kórházban.

Elkerekedett szemekkel néztem a nőre, de ahogy meg akartam mozdulni fájdalom hasított belém és az arcom eltorzult.

- Ne hősködj bogaram – simogatta meg az arcomat. – Pihenned kell, egy autóbaleset nem játék.

- Mi?? – értetlenkedtem. – Autóbaleset??

- Igen csillagom, autóbaleseted volt – magyarázta, és én alig akartam felfogni.

- Hogyan?

- Belecsúsztál az árokba és neki mentél egy fának – közölte. – Majdnem egy hétig nem voltál magadnál.

Behunytam a szemem és próbáltam megnyugodni. Mennyivel jobb lett volna, ha soha nem térek magamhoz, de sajnos nem így történt. Igen, aki ittasan vezet, azzal előfordulnak balestek, most már kezdett beugrani, mi is történt. Sokat ittam és volán mögé ültem.  Lehet, hogy tudat alatt pontosan ez volt a szándékom, megölni magamat, de amilyen pancser vagyok, még ez sem jött össze, pedig sokkal könnyebb lenne minden.

- Ne aggódj, minden rendben lesz – mosolygott kedvesen. – Nagyon szerencsés vagy.

- Aha tényleg az  - morogtam.

- Nem sok ember mondhatja el magáról, hogy valaki ennyire szereti – mosolygott kedvesen.

- Miről beszél? - értetlenkedtem

- A barátodról.

- Milyen barát?

- A fiú, aki a balesetedet óta, nem tágított mellőled, most is kint vár a folyósón – lassan mondta, mintha fogyatékos lennék. – Látszik, hogy teljesen odáig van érted.

Ránéztem, mire elvörösödött és lehajtotta a fejét.

- Mondja el, amit tud – utasítottam.

- Tudom nem szép dolog – makogta, még mindig vörös volt -, de egyik este kihallgattam, véletlenül persze..

- Mit hallott?

- Bocsánatot kért tőled mindenért, hogy nagyon sajnálja és hogy hülye volt, hogy elhagyott, azóta se tudja magának megbocsátani és imádkozott, hogy ne legyen semmi bajod, mert nem tudna nélküled élni. Röviden ennyi, én mondom kincs az ilyen fiú. Vigyázz rá.

- Magamra hagyna? – kértem. – És őt se engedje be – tettem hozzá.

Az agyam zakatolt. Nem tudtam mit kellene tennem. Szeretem Tylert ez sosem volt kérdés, a szívemnek nem hazudhatok, de elhagyott. Magamra hagyott, mikor szükségem lett volna rá, miatta jutottam el idáig. Gondolataimból kopogás riasztott fel.

- Bejöhetek? – kérdezte Tyler óvatosan, mire én csak elfordítottam a fejemet.

Leült az ágy melletti székre, majd pár perc múlva megszólalt.

- Kate, kimondhatatlanul sajnálom – hajtotta le a fejét. – Tudom, hogy mindez az én hibám és soha nem fogom tudni magamnak megbocsátani, hogy elhagytalak. Életem leggyávább tette volt. Nem tudom megváltoztatni a múltat, de ha adsz még egy esélyt, soha többé nem hagylak magadra, ezt megígérem. Szeretlek.

- Mintha már egyszer megígérted volna, hogy soha nem hagysz el, és mégis megtetted – fordultam felé.

- Tudom – motyogta. – Azt is tudom, hogy újfent csak a szavamat adhatom és vagy hiszel nekem vagy nem.

Ekkor megfogta a kezem, el akartam rántani, de nem engedte, hanem a mellkasára helyezte a szívéhez. Éreztem, ahogy hevesen ver és az enyém is egyre hevesebben kezdett dobogni. Szeret, ahogy én is őt, de a múlt még közöttünk áll.

- Hiszel nekem? – kérdezte óvatosan, miközben elvette kezemet a mellkasáról, lehelt rá egy apró csókot, és elengedte.

- Igen – motyogtam halkan. – Szeretlek Tyler, mindig így volt és mindig így lesz, de még felejtenem kell, ami nem megy olyan könnyen.

- Tudom – sóhajtotta beleegyezően. – Minden marad a régi.

- Csak annyit kérek, hogy legyél mellettem és adj időt – mosolyogtam rá.

- Ez komoly? – nézett rám hitetlenkedve

- Igen, legyél türelmes velem kérlek, és soha ne hagyj el.

- Erre megesküszöm.

- Akkor minden rendbe fog jönni, idővel.

Így, hogy meg tudtuk beszélni, újra hinni kezdtem, hittem, hogy tényleg lehet egy jobb életem, hogy eljöhet a változás, hogy megérdemlem, hogy boldog legyek. Meg tudom csinálni, meg fogom csinálni. Újra magam mellett tudhattam egy barátot, aki idővel akár több is lehet, ki tudja, de én nem adom fel. Nem véletlen kaptam még egy esélyt.

- Jut is eszembe – szólalt meg. – Nate adott egy levelet, amit Mr. Hawkins küldött neked.

Átnyújtotta a levelet, én pedig óvatosan kinyitottam. Lassan olvasni kezdtem és szemeim egyre jobban kikerekedtek, alig akartam elhinni.

- Jó hír? – kérdezte.

- Nem is tudom – sóhajtottam –, azt hiszem. Kaptam egy ösztöndíj lehetőséget a Harvardra. Mindent fizetnek, a tandíjat a szállást, sőt még egy munkát is felajánlottak. Hetente kétszer kellene aszisztálnom egy előadáshoz.

- Kate ez nagyszerű – mosolygott Tyler.

- Igen az – mosolyogtam én is. – Csak…

- Csak?

- Te nem leszel velem.

- De – közölte nemes egyszerűséggel. – Megígértem, hogy melletted maradok. Ez sem állhat az utamba.

- De a munkád – ellenkeztem volna.

- Majd keresek ott munkát – simogatta meg a kezem. – Neked el kell fogadnod ezt a lehetőséget. Végre teljesül az álmod, leléphetsz, és én veled leszek.

- Köszönöm – szorítottam meg a kezét.

Tényleg jobb lehet, magam mögött hagyhatom ezt a várost, amit annyira utálok. Magam mögött hagyhatom az iszákos anyámat és a szadista apámat. Új életet kezdhetek, jobb lehet. Hittem, most már teljes szívemből hittem, és ráadásul Tylert is visszakaptam. Kívánhatok ennél többet?

Vége