Másnap csendre ébredtem. Óvatosan szétnéztem a lakásban, és megnyugodva tapasztaltam, hogy egyedül vagyok. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, ma egyáltalán nem volt hangulatom Clare hülyeségeihez, csak remélni tudtam, hogy nem ér addig haza, míg itthon vagyok.

Kimentem a konyhába, hogy igyak egy kávét és észhez térjek, majd visszatértem a vázlatokhoz. Szerencsére már nem volt velük sok dolgom, így a vártnál hamarabb végeztem. Nem mertem kockáztatni, hogy Clare véletlen hazatalál, így fogtam magam és a nyakamba vettem a várost.

Csak találomra bóklásztam, nem számított merre megyek, jól esett a friss levegő. Ingerült voltam és nem csak Clare miatt. Tudtam, hogy a világ egyik leghíresebb építészmérnöke itt van, és nekem nincs lehetőségem beszélni vele. Megközelíthetetlen, előadásokat is csak ritkán tart és azokra is nagyon nehéz bejutni.

Agyaltam ezen egy sort, majd Kate újra beférkőzött a tudatomba, ezzel is kiszorítva onnan a problémákat. Olyan jól elvoltam, elmerültem a gondolataimban, hogy csak arra eszméltem fel, hogyha nem akarok elkésni az étteremből, akkor indulnom kell. Éppen sikerült időben érkeznem, és meg is pillantottam Kate-t.

- Szia – léptem hozzá.

- Szia.

- Na, hol az a munkatárs? – kérdeztem lelkesen.

- Ott ül annál az asztalnál - mutatott az ablak mellé.

Elkerekedett szemekkel bámultam az asztalt. Ez nem lehet igaz, biztos csak káprázik a szemem.

- Ez most ugye csak valami vicc? – torpantam meg, és azt éreztem egy lépést sem tudok tenni.

- Nem az – mosolyogott. – Gyere – fogta meg a kezem és odahúzott az asztalhoz. – Mr. Barnes – szólította meg a férfit.

- Ön bizonyára Kate – nyújtotta a kezét. – Mr. Hawkins sokat mesélt önről.

- Igen – mosolygott rá. – Ő pedig a barátom, aki nagyon szeretett volna önnel találkozni.

- A fiatal kolléga – mosolyodott el. – Christopher Barnes – nyújtotta a kezét.

- Tyler Case – suttogtam, mivel még mindig alig jutottam szóhoz a meglepettségtől.

- Foglaljon helyet, fiatalember.

- Én magukra hagyom az urakat, a pincér hamarosan jön – köszönt el Kate.

- Kedves fiatal hölgy – mosolygott rám.

- Valóban az - ült ki egy mosoly az én arcomra is. – Mivel én vagyok az idősebb, azt javaslom, tegeződjünk, rendben? – szólalt meg.

- Köszönöm.

- Szóval melyik egyetemre jártál? – kérdezte.

- A California-i Egyetemre – válaszoltam.

- Dr. Roberts még ott van? – faggatott tovább.

- Igen, a legeslegjobb tanár az egész világon – közöltem. Mindig is szerettem Dr. Roberts óráit.

- Valóban egy nagy tudású ember – helyeselt. – Miért ezt a szakmát választottad? – érkezett az újabb kérdés.

- Hát ezt nehéz lenne elmagyarázni – kezdtem bele. – Amióta az eszemet tudom, vonzottak az épületek, mindig rengeteg mesélnivalójuk volt számomra és úgy éreztem én is szeretném ezt továbbadni, hogy később majd azok az épületek meséljenek, amikben az én kezem is benne van. Úgy érzem, így egy kicsit ki tudom fejezni önmagam, el tudom mondani, amit érzek. Ez lehet egy kicsit zavaros így – magyaráztam -, de nem tudom jobban megfogalmazni. Szeretnék adni valamit az embereknek.

- Jobban értem, mint hinnéd – szólt közbe Christopher. – Én is ilyen voltam, mint Te. Csodálom az elkötelezettséged, ahogy beszélsz az egészről, látszik rajtad az alázat a munkád iránt. Maradj meg ilyennek, és ha elfogadsz egy jó tanácsot: Merj kockáztatni. – javasolta. - Úgy értem – folytatta az arcomat látva –, ne hagyd, hogy korlátok közé szorítsanak, merd megvalósítani a terveidet, ötleteidet, csak így lehetsz egyedi és az nagyon fontos.

- Értem, köszönöm – néztem rá hálásan.

- Tyler – szólalt meg pár perces csend után.

- Igen?

- Lenne kedved nekem dolgozni? – érkezett a kérdés, amire egyáltalán nem számítottam.

- Tessék? – kerekedett el a szemem.

- Ilyen emberekre van szükségem, mint Te, örülnék, ha nekem dogoznál – magyarázta.

- Huhh, ez váratlanul ért, és nem is tudom, mit mondhatnék – suttogtam.

- Nem kell válaszolnod, gondold át – nyújtott át egy kártyát. -  Itt a névjegyem, bármikor elérsz.

Hátrapillantottam és Kate-t kerestem a szememmel, de nem találtam, tudtam, hogy nem fogadhatom el, most még nem.

- Sajnálom, de nem fogadhatom el az ajánlatodat – bámultam az asztalt.

- Kate miatt? – kérdezte őszinte érdeklődéssel.

- Tessék? – ezt meg mire véljem.

- Ne nézz hülyének Tyler, láttam, hogy nézel rá. Ugyan nem vagyok olyan fiatal, mint te, de szemem az van.

- Egy bonyolult és nem szeretnék ebbe most belemenni – ellenkeztem. Nem akartam erről beszélni, még nekem is zavaros, egy idegen, hogy érthetné meg?

- Ne haragudj, nem akartam tolakodó lenni – kért elnézést.

- Én sem akartam goromba lenni, bocsánat – makogtam.

- Ne mondj nemet még, rendben? – kérte. - Gondold át, nyugodtan és, ha később döntesz úgy, hogy belevágsz, bármikor szívesen látlak, nekem ilyen emberek kellenek.

- Rendben – egyeztem bele. – Köszönöm a lehetőséget.

- Én köszönöm – mosolygott - és Tyler, nyugodtan keress.

- Ígérem, élni fogok a lehetőséggel – álltam fel az asztaltól.

- Örülök, hogy találkoztunk – nyújtotta a kezét.

- Én is – búcsúztam.

Úgy voltam vele, hogy az étterem előtt megvárom Kate-t. Nem tudom, hogyan fogom ezt neki meghálálni, életem legjobb délutánja volt, azon esték után, amit vele tölthetek. Mindig is nagy álmom volt, hogy egyszer találkozhatok Christopherrel és ő elintézte nekem, bár fogalmam sincs, hogyan.

Arra pedig pláne nem számítottam, hogy még munkát is ajánl majd, de nem fogadhatom el, nem hagyhatom magára Kate-t. Pár perc gondolkodás után arra jutottam, hogy Christopher ajánlatáról nem szólók Kate-nek. Nem kellett sokat várnom, és meg is jelent az ajtóban Kate, én pedig egyből felkaptam és elkezdtem vele pörögni.

- Köszönöm Törpi – ujjongtam.

- Szívesen, csak tegyél le – vigyorgott.

- Annyira rendes, és rengeteg hasznos tanácsot adott – lelkendeztem. – Soha nem fogom tudni meghálálni, hogy ezt összehoztad – néztem le rá, miután letettem.

- Ne beszélj butaságokat. Végre egy kicsit egyenlítettem a számlát.

- Hogy csináltad?

- Az maradjon az én titkom – mosolygott sejtelmesen.