Másnap furcsa zajokra ébredtem. Kikászálódtam az ágyból és a hangforrás felé indultam, ami a konyhából jött. Mikor egyre közelebb értem, leesett, hogy nem egy embertől származnak a hangok, hanem legalább három csaj van a konyhában.

Remek – morogtam magamban, de egy kicsit hangosra sikeredett, mert Clare feje jelent meg az ajtóban.

- Szia – ült ki hatalmas vigyor a képére. – Gyere – nyúlt a kezem után, és behúzott a konyhába, ahol három csillogó szempárral találtam magam szemben. – Ő lenne az, akiről meséltem – bújt hozzám. Jóformán feleszmélni sem volt időm.

- Clare, mi ez az egész? – kérdeztem dühösen, miközben eltoltam magamtól.

- Csak egy csajos buli – nézett rám nagy szemekkel.

- Ilyenkor? – értetlenkedtem tovább. – Nagyon jól tudtad, hogy itthon vagyok.

- Igen, tudtam, de nem zavarsz – vigyorgott, miközben az egyik hajtincsével játszadozott.

- De engem zavar – kiabáltam. - Állítsd le magad Clare, ez így nem mehet tovább! – léptem át a küszöböt, de Clare utánam jött.

- Mi a baj? – kapott a karom után.

- Hogy mi? – rivalltam rá. - Basszus Clare, úgy viselkedsz mintha otthon lennél, ez így nem mehet tovább! – kiabáltam, pedig nem szokásom. – Az egy dolog, hogy itt laksz, de semmibe nem szállsz bele, és még a barátnőidet is idehozod, ilyenkor.

- Mit akadsz ezen annyira ki? – kiabált ő is.

- Beszélek Nickkel – közöltem.

- Azt hiszed, hallgat rád? – kérdezte fölényesen.

- Tessék? – kerekedett el a szemem.

- Úgyis az én pártomat fogja – húzta ki magát és hátat fordított nekem, majd rám csapta az ajtót.

- Azért megpróbálom – közöltem, de ezt már nem hallotta.

Visszavonultam a szobámba, és felhívtam Nicket.

- Hali haver – szólt bele.

- Merre vagy? – kérdeztem köszönés nélkül.

- A városban – érkezett a válasz.

- Beszélnünk kell – morogtam, mert még mindig nem bírtam lehiggadni.

- Okés, baj van? – kérdezte Nick.

- Igen, de ezt inkább személyesen – válaszoltam. - Találkozzunk fél óra múlva a Piccola Roma előtt.

- Okés.

Gyorsan felöltöztem, és el sem köszönve a lányoktól, elindultam. Ezt meg kell beszélnünk, mert így nem mehet tovább. Az út kb. tíz perces, de én végig fortyogtam.

- Szia – köszöntött Nick fülig érő  vigyorral.

- Szia – inkább válaszoltam félvállról.

- Mi a baj? – kérdezte idegesen.

- Clare – hangzott el az egyszerű válasz. – Odahordja a barátnőit, ilyenkor és… -, de nem bírtam befejezni.

- Már megint? Azt hittem, erről a témáról már leszálltatok! A barátnőm, azt csinál, amit akar! – fakadt ki.

Nem egészen – közöltem mérgesen.

- Kapjátok be, és hagyjatok minket békén! – azzal sarkon fordult és otthagyott.

Clare-nek igaza lett, nem értem el semmit, maximum azt, hogy még idegesebb lettem. Fortyogtam egy sort, és elindultam találomra az egyik irányba. Hosszas bolyongás után, megpillantottam egy kis kávézót és tudtam, hogy le kell higgadnom, így úgy döntöttem, beülök és megiszok egy kávét. Így is tettem. Alighogy leültem az asztalhoz, a pillantásom egy szórólapra tévedt, amin az állt, hogy Gary Barlow ma fellép Washingtonban.

Remek, akkor a ma esti program is megvan. Tudtam, hogy Kate imádja, így nem volt kérdés, hogy elmegyünk, persze, ezt ő még nem tudja. Az idő lassan telt, és én is szép lassan lehiggadtam. Hazafelé vettem az irányt, mivel egy vázlatot még be kellett fejeznem.

Hazaérve megnyugodva tapasztaltam, hogy a lányok sehol. A szobámba vonultam és befejeztem a vázlatot, amivel el is telt rajtam az idő és indulnom kellett. Átöltöztem és el is indultam. Már kevésbé voltam dühös, mint délelőtt, de azért a mérgem nem párolgott el maradéktalanul, de próbáltam nyugodt maradni, nem akartam Kate előtt kimutatni, hogy baj van. Meg is érkeztem a hotel elé és rá két percre befutott az én kis Törpim is.

- Szia Törpi – kaptam fel.

- Szia.

- Milyen napod volt? – kérdeztem.

- Csak a szokásos, és neked? – tette fel ő is a kérdést.

- Fárasztó és Nick-kel még mindig nem rendeztük a dolgokat – szontyolodtam el. Egyszerűen nem bírtam magamban tartani, bármennyire akartam.

- A csaj még mindig ott van nálatok? – fakadt ki Kate.

- Igen, és semmi nem változott – motyogtam.

- Nehéz lehet.

- Nem akarok panaszkodni – néztem rám. – Ne haragudj!

- Semmi baj – mosolygott rám.

- Na, ne beszéljünk róla – tereltem el a témát. – Mi a terved mára?

- Nekem mindegy.

- Akkor… - csillant fel a szemem.

- Akkor? – nézett rám értetlenül.

- Gyere – fogtam meg a kezét.

- Hová viszel?

- Két perc, türelem Kate – csitítottam.

- A türelem nem erősségem, de ezt te is tudod – morogta.

Tényleg nem is kellett két perc, és megérkeztünk egy kávézó elé.

- Kávézni megyünk? – tudakolta.

- Is – közöltem titokzatosan.

- Tessék? – értetlenkedett.

- Kávézunk is, de ma koncert is lesz – adtam meg a választ.

- Értem.

Beljebb mentünk, helyet fogaltunk és rendeltünk. Egy fél óra múlva valóban bejelentették, hogy szeretettel köszöntenek minden vendéget, és hogy hamarosan elkezdődik Gary Barlow koncertje.

- Ezt most komoly? – kerekedett el a szeme.

- Igen – mosolyogtam.

- Kate, látnod kellene magad – vigyorogtam egyre jobban.

- Köszönöm – borult a nyakamba.

- Tudtam, hogy szereted és tudtam, hogy ma koncertet ad – közöltem nemes egyszerűséggel.

A koncert fergeteges volt, bár én nem nagyon figyeltem. Minden figyelmem Kate-re összpontosult, aki átszellemülten hallgatta a zenét. Sokszor a szemét is becsukta, ilyenkor egy édes mosoly üt ki az arcára. Annyira gyönyörű volt. Ismét sikerült örömet szereznem neki.

- Tyler, nem is tudom, mit mondhatnék – kezdett bele a koncert után.

- Elég az, hogy jól érezted magad – szorítottam meg a kezét.

- Nagyon, köszönöm.

- Szívesen.

- Jut is eszembe, holnap el tudnál jönni ötre az étterembe? – kérdezte tőlem már a házuk előtt.

- Persze, miért?

- Van egy munkatársam, aki építészmérnöknek tanul és dolgozatot kell írnia és segítség kellene neki – érkezett a válasz.

- Értem.

- Segítesz? – pislogott rám nagyokat.

- Persze – ült ki egy hatalmas mosoly az arcomra. Hogyan tudnék neki nemet mondani?

- Köszi – vigyorogott.

- Akkor holnap.

- Így van.

- Szép álmokat Törpi – köszöntem el.

- Neked is.