Másnap Julie persze alaposan kikérdezett. Mindent tudni akart Tylerről. Megint közölte a szerinte nyilvánvalót, hogy csak a vak nem veszi észre, hogy odáig van értem és ő biztos benne, hogy rövid időn belül össze fogunk jönni. 

A napok gyorsan elteltek és elérkezett a szombat, a bál napja. Annyira nem volt kedvem ehhez az egész felhajtáshoz. Délelőtt bementem a városba, nem akartam otthon lenni, nem akartam egy légtérben lenni az apámmal. Nem tudtam mivel üthetném el az időt, így beültem a kocsiba és csak látatlanul elindultam valamerre. Rövid kocsikázás után, megpillantottam egy könyvesboltot, így megálltam és bementem. Hosszasan nézelődtem, így jól eltelt rajtam az idő. Hazafelé vettem az irányt, mivel azért egy kis időre szükségem van, hogy elkészüljek.

Hazaérve megpróbáltam a lehető leghangtalanabbul felosonni és most az egyszer szerencsém volt, nem futottam bele az apámba.

Hozzáfogtam a készülődéshez és két óra múlva teljes harci díszben próbáltam feltűnésmentesen kijutni a házból. A cipőmet a kezemben vittem, hogy ne csapjak zajt. Az égiek ismét mellettem voltak, sikerült kijutnom a házból, anélkül hogy bárkibe belefutottam volna.

Tyler a ház előtt várt.

- Istenem, de gyönyörű vagy – suttogta.

- Ezt most csak úgy mondod – legyintettem.

- Hazudtam valaha neked? – kérdezte felvonva az egyik szemöldökét.

- Nem, soha – ismertem be.

- Na látod, hidd el nekem gyönyörű vagy.

- Köszönöm – pirultam fülig.

- Te sem panaszkodhatsz, nagyon elegáns vagy.

- Köszi.

- Indulhatunk? – nyitotta ki előttem a kocsiajtót.

- Igen – válaszoltam és gyorsan belebújtam a cipőmbe.

Tyler átvállalta a vezetést, hogy ne nekem kelljen magas sarkúban.

Mikor megérkeztünk, segített kiszállni a kocsiból. Ahogy körülnéztem és megpillantottam a szebbnél szebb ruhákat és a gyönyörűbbnél gyönyörűbb lányokat bennük, megremegtem és ezt Tyler is észrevette.

- Mi a baj? – puhatolózott.

- Mit keresek én itt?

- Sss, semmi baj – ölelt át.

- Nézz körül, nem illek ide – ellenkeztem.

- Figyelj rám – tolt el magától és mélyen a szemembe nézett.

- Senki nem hasonlítható hozzád, érted?

- Gyönyörű vagy, senki nem érhet a nyomodba – magyarázta - és mellette meg okos is.

Vettem egy mély levegőt.

- Jobb már? – faggatott.

- Igen, mehetünk – motyogtam halkan.

Tyler a karját nyújtotta én pedig belékaroltam, így indultunk el a bejárat felé.

Vicces volt, mert Tyler így, hogy magas sarkú volt rajtam, még így is sokkal magasabb volt nálam.

A terem gyönyörűen fel volt díszítve, az alkalomhoz illően mindenhol rózsák voltak. Halk zene szólt és már  jó néhány pár a parketten táncolt.

- Táncolunk?

- Nem kell, ha nem akarod.

- Kate, nem kérdeztem volna, ha nem akarnék táncolni – nyújtotta a kezét.

- Mehetünk – fogtam meg a felém nyújtott kezet.

Így beálltunk a többi pár közé. Tyler szorosan magához húzott, jobb keze a derekamra siklott, bal kezével pedig megfogta a jobb kezemet és lassan a zene dallamára kezdünk mozogni. Éreztem, hogy arcát többször a hajamba temeti és néha motyogott is valamit, de nem értettem mit.

Egyszer mintha valami olyasmit suttogott volna, hogy szeretlek, az életemnél is jobban.

- Mondtál valamit? – kérdeztem.

- Nem – jött zavarba. – Miért?

- Csak mintha hallottam volna valamit.

- Nem mondtam semmit.

- Rendben, ne haragudj.

Néhány percig nem szólaltunk meg, csak mélyen magamba szívtam az illatát. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg jól hallottam-e, vagy csak képzelődtem és azt hallottam, amit hallani akarok. A kis hangok megszólaltak bennem és vitába keveredtek. Egyre jobban elbizonytalanodtam, tanácstalan voltam, nem tudtam mit tegyek.

- Üljünk le egy kicsit – kértem.

- Persze – fogta meg a kezem és az egyik asztal felé vettük az irányt.

- Mikor lesz a bál szépe választás – zökkentett ki gondolataimból

- Éjfélkor.

- Akkor már csak fél óra – mosolygott.

- Ez most komoly? – hitetlenkedtem. - Három órát végigtáncoltunk?

- Úgy tűnik – mosolygott.

- Egy perc és jövök. Hozzak valamit inni?

- Rendben. Igen, egy üdítő  jól esne.

- Hozom – és már el is tűnt.

Így egyedül maradtam a gondolataimmal, mikor egy kéz simult a vállamra. Ijedten fordultam hátra.

- Nahát Kate – szólalt meg Mr. Hawkins. – Nagyon csinos vagy.

- Köszönöm – mosolyogtam. – A tanár úr sem panaszkodhat.

Közben Tyler is visszaért az üdítővel.

- Mr. Hawkins – nyújtotta a kezét Tyler.

- Tyler – viszonozta a kézfogást Mr. Hawkins.

Elbeszélgettünk és arra kaptuk fel a fejünket, hogy a szervezők figyelmet kérnek.

- Hölgyeim és uraim – kezdett bele az egyikük. – Eljött az a pillanat, hogy kihirdessük az idei bál szépét, vagyis a rózsák királynőjét.

- Christina Jonas – hirdették ki a győztes nevét.

Egy valóban nagyon dekoratív lány vonult fel a színpadra és átvette a díjat.

- Ez nem ér – morogta mellettem Tyler.

- Mi baj? – néztem rá.

- Neked kellett volna nyerned. Ezerszer csinosabb vagy, mint az a lány – fortyogott.

- Héé, nyugi – fogtam meg a kezét. – Megérdemelte, nagyon szép lány.

- Te sokkal szebb vagy – nézett mélyen a szemembe.

Egyre jobban összezavarodtam és az, hogy a szemébe kellett néznem, megint csak nem tett jót, így lesütöttem a szemem.

A királynő kihirdetése után természetesen folytatódott a tánc.

Magamnak is nehezen mertem bevallani, de nem volt ez olyan vészes, mint gondoltam.

Hajnali négykor a házunk előtt álltunk. Tyler ölelő karjai fogtak körül.

- Nagyon rossz volt? – kérdezte óvatosan.

- Közel sem annyira, mint vártam – suttogtam halkan.

- Na látod? – diadalmas vigyor ült ki az arcára.

- Köszönöm.

- Mit? – értetlenkedett.

- Hogy eljöttél velem – motyogtam a vállába.

- Nem kell megköszönnöd.

- Szép álmokat királylány – köszönt el pár perc múlva.

- Neked is daliás herceg.

Ezen jót mosolyogtunk, majd Tyler két puszit követően, elindult haza. Számomra pedig megkezdődött egy nehéz vasárnap. Tudtam, hogy a mérleg valamerre el fog billeni, de nem tudtam merre.