Jóformán semmit nem aludtam, az agyam végig zakatolt. Egyszerűen nem tudtam, mit csináljak. Részemről a napnál is világosabb volt, hogy szeretem, visszafordíthatatlanul beleszerettem, de nem tudtam, ő mit érez. Próbáltam visszaidézni a találkozásokat, hogy hogyan viszonyult hozzám, de nem nagyon jutottam előrébb, bár volt néhány dolog, ami nagyon is szöget ütött a fejembe.

Rápillantottam a nyakamban lógó láncra és mosoly ült ki az arcomra. Imádtam ezt a láncot. És itt újra gondolkodóba estem. Miért vett nekem csak úgy egy nyakláncot? Miért költ rám ennyit?

Aztán bevillant a szülinapom. Soha, de soha nem tudtam rávenni, hogy táncoljon és akkor mégis megetette. Táncolt értem, miattam. Lehetséges lenne? Elképzelhető, hogy ő is ugyanazt érzi, mint én?

Eljátszottam a gondolattal, hogy így van, de aztán megint a tanácstalanság lett rajtam úrrá. Akkor miért nem szól? Miért nem mondja? Ha így lenne, megmondta volna kerek-perec, de nem tette.

Ekkor bevillant a tegnap este, ahogy kikelt magából, hogy nem én nyertem. Ahogy a hajamba suttogott, ebben biztos voltam, abban már nem, hogy mit mondott és aztán letagadta és zavarba jött. Lehet, hogy csak fél? Ugyanúgy fél, mint én, hogy ez már más, hogy ez már több.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok zakatoltak egész nap a fejemben, de előrébb nem jutottam.  Már azt éreztem megőrülök, mikor a mobilom csörgése kizökkentett. Julie volt az.

- Szia – szóltam bele.

- Szia – köszönt ő is. – Na mesélj! Milyen volt?

- Egész tűrhető – válaszoltam.

- Kate egy kicsit bővebben – unszolt.

Így elmeséltem neki a tegnap estét és akkor eszembe jutott valami.

- Julie – kezdtem. – Kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Miért mondtad a múltkor, hogy Tyler odavan értem? – bukott ki belőlem.

- Jaj Kate, csak a vak nem veszi észre. Teljesen beléd zúgott.

- Ezt csak mondod – makacskodtam.

- Én felismerem az ilyesmit, hidd el nekem.

- Miből? Honnan? – faggattam.

- Na jó figyelj – kezdett bele -  Vett neked csak úgy ajándékot, hogy nem volt semmi apropója?

- Igen.

- Tett már olyat, amit azelőtt soha, de a kedvedért igen?

- Igen – sóhajtottam.

- Na látod ezek mind azt bizonyítják, hogy szeret és nem csak mint barátot.

- De..

- Te is szereted nem igaz? – kérdezte óvatosan – és félsz, félsz, hogy ő nem így érez.

- Tessék?

- Jaj Kate, ne nézz hülyének – morogta.

- Igen – suttogtam. – Szeretem.

- Akkor mire vársz?

- Hogy - hogy mire várok? – értetlenkedtem.

- Mondd meg neki!

- És ha nincs igazunk Julie? – fakadtam ki. - Nem bírnám elviselni, ha elveszíteném.

- Nem fogod, ezt megígérem.

- Hát nem tudom – sóhajtottam.

- Várd meg a megfelelő pillanatot és kérdezd meg – adta a tanácsot.

- A válasz garantáltan igen lesz, ebben biztos vagyok – hallottam, ahogy mosolyog.

- Majd meglátom.

- Jujj kate, én olyan izgatott vagyok – ujjongott most már.

- Nyugi, nyugi – hűtöttem le.

- Aztán majd hívj ám, hogyha az esküvőtökre kell menni.

- Julie higgadj le rendben.

- Oké, ne haragudj, de komolyra véve a szót, tudom, hogy igazam van. Szeret ehhez kétség sem férhet.

- Köszi Julie holnap találkozunk.

- Szia Kate és bátorság – köszönt el.

- Szia!

Ha lehet még tanácstalanabb voltam, mint a hívás előtt. Az én érzéseimhez kétség sem férhetett. Hosszan törtem a fejem végül arra jutottam, hogy ez így nem mehet tovább, ha nem tudom meg, hogy akkor most mi is van, abba beleőrülök. Megkérdezem, holnap megkérdezem. Fogalmam sem volt, hogyan fogom kivitelezni, de valahogy meg kell tudnom, reméltem, hogy a válasz igen lesz, ahogy Julie is ígérte. Ekkor azonban újra elbizonytalanodtam, és ha nem, és ha ezzel elveszítem? Azt nem élném túl, de így sem jó. Nem, Tyler nem olyan, megígérte nekem, soha nem fog elhagyni. Meg tudjuk beszélni. Ezzel győzködtem magam és elhatároztam, holnap kiderítem. Megtudom, merre is tartunk.

Ekkor még nem sejtettem, hogy másnap fenekestül felfordul az életem.