Másnap egész nap nagyon ideges voltam. Féltem, féltem, hogy nem úgy sül el a dolog, ahogy szeretném, de tudnom kell. Az egyetemen egyáltalán nem tudtam koncentrálni, szétszórt voltam.

- Kate valami baj van? – kérdezte Mr. Hawkins.

- Semmi baj, miért? – játszottam a hülyét.

- Olyan szétszórt vagy – jött a válasz.

- Tényleg semmi baj, de mennem kell, ha nem haragszik – siettem az ajtó felé.

- Rendben, vigyázz magadra Kate – köszönt el.

- Viszlát!

Az étteremben minden a megszokott módon indult, mígnem felbukkant Tom és beszélni akart velem.

- Kate gyere az irodámba – közölte elég mogorván.

- Valami baj van? – puhatolóztam.

- Igen, nagyon is nagy baj van. Már többször figyelmeztettelek és így több esélyed már nincs. Megint panaszkodtak rád a vendégek és nem tűrhetem meg az ilyen alkalmazottakat – ismertette a vádat.

- Tessék? – kerekedett el a szemem. – Nem is szolgálok fel, akkor hogyan?

- Ki vagy rúgva, világos voltam – vágta a képembe.

Alig bírtam felfogni, Tom kirúgott, egy olyan indokkal, ami eléggé megcáfolható.

Lehajtott fejjel álltam az ajtónál, mikor odajött hozzám.

- Kate - váltott sokkal kedvesebb hangnemre. - Tudom, hogy nehéz időket élsz és azt hiszem van egy módja annak, hogy megtarthasd az állásodat.

Erre már felkaptam a fejem. Tom olyan közel volt hozzám, hogy az arcomba éreztem a lehelettét.

- Egyetlen aprócska dolgot kellene megtenned – folytatta.

Levegőt sem mertem venni, vártam, hogy folytassa, de nagyon rossz előérzetem volt.

Megsimogatta az arcomat, mire borzongás futott végig a testemen, de nem jóféle borzongás. Féltem.

- Csak annyit kell tenned, hogy a kedvemre teszel, mindenben amit csak akarok. Ma este gyere a lakásomra és hidd el nagyon jól fogunk szórakozni és persze az állásodat is megtarthatod.

- Tetű – löktem el magamtól.

- Ha nem, hát nem – húzódott széles vigyorra a szája.

- Soha te aljas disznó – kiabáltam. – Csak így kapsz magadnak nőt?  Szánalmas vagy.

- Ki vagy rúgva – üvöltötte. – Takarodj!

Sírva szaladtam ki az étteremből, senki nem mondtam semmit, csak egy dolgot tudtam, ide én még egyszer be nem teszem a lábam.

Az idő lassan telt. Miután sikerült lenyugodnom, felhívtam Tylert, hogy találkozhatunk-e hamarabb.

- Baj van? – kérdezte.

- Semmi csak, hamarabb végeztem – hazudtam.

- Kate – szólt rám.

- Majd elmondom, nem telefontéma.

- Rendben, sietek.

Nem telt bele sok idő és már Tyler karjaiban voltam.

- Mi a baj? – simogatta meg az arcomat.

- Tom kirúgott – válaszoltam.

- Tessék? – nézett rám kikerekedett szemekkel.

- Kirúgott, de felajánlotta, hogy ha lefekszem vele, megtarthatom az állásomat – motyogtam.

- Most ugye csak viccelsz?

- Úgy nézek ki?

- Az az aljas szemét disznó – kiabálta.

- Most hova mész? – kérdeztem ijedtem.

- Szétverem annak a mocsoknak a fejét.

- Tyler - szaladtam utána és visszarántottam. – Nyugi, nem ér annyit az egész.

- De ugye nem bántott?

- Nem. Egy ujjal sem nyúlt hozzám.

- Hála az égnek – ölelt szorosan magához.

Megint az a jól eső érzés kerített hatalmába és az előbbi reakcióját visszajátszva arra jutottam, hogy lehet, hogy tényleg szeret. Csak egy mód van rá, hogy kiderítsem, így nyeltem egy nagyot és belekezdtem.

- Tyler – kezdtem, de itt elcsuklott a hangom, majd erőt gyűjtöttem és folytattam. – Kérdezhetek valamit?

- Persze Törpi – válaszolta.

- Barátok vagyunk igaz? – nyögtem ki, bár nem ezt akartam kérdezni.

- Hogy kérdezhetsz ilyen butaságot – simogatta meg az arcomat. - Persze, hogy azok vagyunk, a legjobbak.

Ez a válasz nekem még mindig nem volt elég, vagyis inkább nem azt a kérdést tettem fel, amire választ akartam.

- És … -, de megint elakadtam.

- Igen – unszolt.

- Mit érzel irántam? – motyogtam. - Úgy értem, szeretsz?

- Persze, hogy szeretlek – mondta, de mikor a szemembe nézett megértette, hogy gondoltam.

- Vájunk csak – hökkent meg. – Te most arra akarsz kilyukadni, hogy szeretlek-e vagyis szeretlek-e úgy?

Nem válaszoltam, csak lehajtottam a fejemet.

- Istenem Kate – csattant fel. – Hogy lehetsz ilyen, miért??

- Tessék? – hökkentem meg én is.

Úgy éreztem van olyan a viszonyunk, hogy ezt meg tudjuk beszélni, úgy tűnik tévedtem.

- Miért kell neked mindent elrontanod – kérdezte mérgesen. - A barátom voltál, miért nem elég ez neked?

- De.. – kezdtem volna, de nem hagyta, hogy tovább mondjam.

- Itt nincs de – kiabálta még mindig. – Neked mindig több kell, mint amid van, sose elég, mindig többet akarsz.

- Ne kiabálj velem – kértem.

- Annyira … annyira –, de nem fejezte be, csak ökölbe szorította a kezét.

- Annyira?

- Önző vagy – mondta ki kíméletlenül.

- Teljesen megértem a többieket, amiért nem állnak veled szóba – folytatta. –Csak magadra gondolsz, a másik nem számít.

- Hogy mondhatsz ilyet? – kérdeztem halkan.

- Ez az igazság – morogta.

- Tyler – próbáltam volna megérinteni, de elhúzódott.

- Hagyj békén – üvöltötte. – Nem akarlak látni és soha többé nem akarok veled beszélni.

- Tűnj el az életemből! – emelte rám dühtől izzó szemét, majd ott hagyott.

Ezek a szavak a szívem közepébe találtak. Nagyon fájtak. Magukban is képesek egy ember önbecsülését, életét  összetörni, hát még így, hogy pont ő vágta őket a fejemhez.

A könnyek gyűltek a szememben és a felszínre törtek. Térdre rogytam és csak zokogtam, már nem láttam értelmét semminek.