Bámultam, csak bámultam a semmibe és próbáltam felfogni, mi is történt. Percekig vagy lehet tovább is csak ültem a földön és üveges tekintettel néztem magam elé és akkor bevillant, belém rúgott és még meg is taposott. Csak egy szánalmas kis féregnek éreztem magam, egy senkinek. Ebben a pillanatban bármit szívesebben elviseltem volna, azt is ha ő maga pusztítana el, csak ne kellene egy ujjnyival is távolabb kerülnöm tőle. Nem érti... nem értheti mekkora fájdalmat jelent nekem, ha nincs a közelemben. Egyszerűen fojtogat egy érzés. Az érzés, hogy nem kapok levegőt, hogy a szívem helyén nem marad semmi, csak egy hatalmas lyuk, amely addig fog tátongani, amíg vissza nem kapom őt. De miért? Hiszen el sem kellett volna veszítenem, szeretett. Azt mondta szeret, és fontos vagyok neki. Akkor mégis mi történt? Rápillantottam a kezemre, mely nemrég még ölelte. Még éreztem karjait magamon, de ez már csak emlék, illúzió. Elhagyott, magamra hagyott, pedig megígérte, hogy mindig velem lesz. Zokogtam, megállíthatatlanul zokogtam. Egy hatalmas lyuk tátongott a mellkasomban, ami nagyon fájt. Elveszettem az életemet, azt, amiért harcoltam. Eddig hittem, hogy jobb lehet, de most azt éreztem, hogy soha semmi nem fog megváltozni, soha nem lesz jobb. A fény, ami néha-néha pislákolt a szememben, most teljesen kihunyt. A könnyeim folytak, patakokban folytak, egészen addig, míg már nem bírtam sírni. Üveges tekintettel bámultam magam elé. Feladtam, reméltem, hogy otthon apám jó szokásához híven, megver. Most nem fogok tiltakozni, nem érdekel. Nem tudom, meddig ülhettem a földön, de senki nem jött oda hozzám, senki nem kérdezte meg mi a baj. Ez csak még jobban ráébresztett arra, hogy egyedül vagyok, csak ő volt nekem, de elhagyott, eltaszított magától. A szívem, vagyis csak, ami a helyén maradt, mert a szívemet elvitte magával, fájt, sajgott, szúrt. Megpróbáltam felállni, de elsőre nem sikerült. Erőtlenül rogytam vissza a földre. Sokszori próbálkozás után végre sikerült felkászálódnom. Nem tudtam merre mehetnék, hová mehetnék, így csak céltalanul elindultam a városban, de ezzel csak rontottam a helyzetemen. Akármerre néztem, mindenhová emlékek sokasága fűzött és ezek az emlékek Tylerhez kapcsolódtak. Szerettem volna felejteni, az összes együtt töltött pillanatunkat kitörölni, de nem tudtam. Minden élénken élt bennem és nagyon fájt. Ekkor pillantásom a nyakamban lévő medálra tévedt és megint milliónyi emlék szivárgott az elmémbe. Magam előtt láttam, ahogy a nyakamba akasztja, éreztem az illatát, kirajzolódott szemem előtt tökéletes arca, mosolygós szeme és ekkor fogtam csak fel igazán, hogy ő tényleg nincs többé, vagyis számomra nincs többé.  Elment és soha többé nem fog visszatérni az életembe. Úgy éreztem sosem szeretett igazán, sosem számítottam neki, pedig pár napja még esküdni mertem volna rá, hogy érek valamit. Úgy tűnik tévedtem. Az ember minden nap tanul valami újat, én ma azt tanultam meg, hogy semmi nem tudsz változtatni és nem szabadulhatsz és a legfontosabb, igaz barátok nincsenek, mindenki csak kihasznál. Fogtam a láncot és letéptem a nyakamból, nem néztem hova, csak elhajítottam. Megint sírni szerettem volna, de már nem bírtam, csak a belsőmet mardosta a fájdalom és égett a szemem. Visszaindultam a kocsimhoz, mert már nem bírtam tovább. Egy olyan helyet akartam, ahová nem kötődik milliónyi emlékem, de kevés olyan hely van, így hazafelé vettem az irányt. A vezetés nehezen ment, többször le kellett húzódnom, hogy erőt gyűjtsek. Az egy órás út így majdnem dupla olyan hosszú ideig tartott. Olyan voltam, mint egy hulla, egy élőhalott. Fájdalom és üresség uralkodott a testemben. Éreztem a veszteséget, a hiányát, azt, hogy soha többé nem tér vissza az életembe.

Könnyes szemekkel szálltam ki a kocsiból és indultam meg a ház felé. Belépve nem kellett csalódnom, apámmal és egy hatalmas pofonnal találtam magam szemben. Ráemeltem kisírt szemeimet.

- Verj csak – mondtam neki – na mi lesz, verj. Akár halálra is püfölhetsz. Nem számít.

Erre nem számított, elkerekedett szemekkel bámult rám és keze hirtelen megállt. Nem volt több pofon.

- Na mi van, miért nem ütsz meg? – kiabáltam ingerülten.

- Persze gyáva vagy, mindig is az voltál. Egész életemben vertél, akkor most mire vársz?

- Üss meg – üvöltöttem -, de apám nem mozdult.

Én pedig egyre jobban zokogtam.

- Nem számít semmi érted? Semmi.

Elindultam a piásszekrény felé és kivettem egy üveget. Nem néztem mi az, nem is érdekelt. Felmentem a szobámba és inni kezdtem. Tudtam, hogy ugyanolyan gyenge és gyáva vagyok, mint apámék, de nem számított. Nem láttam értelmét semminek, halott ember voltam. Onnantól kezdve, nem kaptam több pofont, de nem is vettek rólam tudomást. Csak hagyták, hogy egyre mélyebbre süllyedjek.