A napok újfent a megszokott ritmusban teltek, bár a szülinapom emléke, hosszan elkísért, de ezt is csak egy embernek köszönhetem. Erőt adott és éltetett, egy darabig.

Elérkezett a november ötödike. Életem egyik legszomorúbb eseményének évfordulója. Élt a szomszéd házban egy nagyon kedves idős néni, Margaret néni, aki nehezen bírta elviselni, ahogy apám bánt velem, de tenni nem tudott ellene semmit. Viszont, mikor a szüleim nem voltak otthon, csempészett egy kis boldogságot az életembe. Minden délután átjött és hozott nekem csokit, vagy házi sütit, majd a térdére ültetett és mesélt nekem, hercegekről és hercegnőkről. Minden nap más mesét mondott én pedig ámulattal hallgattam. Sokat álmodoztam róla, hogy egyszer majd értem is eljön az én hercegem, de miután nagyobb lettem, rájöttem, hogy nincsenek tündérmesék. Az élet kegyetlen és, aki gyenge, azt eltiporja. Margaret néni volt az egyetlen, aki szeretett, Tyler előtt. Olyan voltam neki, mint a kis unokája, de az élet elvette tőlem tíz évvel ezelőtt, meghalt, én pedig egyedül maradtam.  Tylert csak jóval utána ismertem meg. Azóta minden évben ezen a napon, kimegyek a temetőbe és meglátogatom. Megköszönöm neki, amit tőle kaptam, egy cseppnyi gyermekkort.

Sosem felejtem el Tyler arcát, mikor a megismerkedésünk után először érkezett el ez a nap. Szerintem komplett hülyének nézett, miért akarok én este mindenáron kimenni a temetőbe, ám miután elmeséltem neki, egyből más szemmel nézte a dolgokat. Láttam a sajnálatot a szemében, hogy megérti mit jelent ez nekem. Csak később mesélte el, hogy ő az anyukáját veszítette el tíz éves korában, így teljes mértékben megérti a hiányt, ami bennem van és a fájdalmamat. Ezen a napon Tyler az egyetlen, akit megtűrök magam mellett. Ilyenkor nem megyek suliba sem. Ez az egyetlen nap, mikor megengedem magamnak, hogy hiányozzak. Mr. Hawkins többször próbálta már belőlem kiszedni, hogy miért hiányzom minden november ötödikén, de erről nem szeretek beszélni és ezt vele is közöltem. Tyler az egyetlen, aki tudja a titkomat. Még apámék sem tudják és nem is fogják megtudni soha. Dolgoznom sajnos kell, még ezen a napon is, de ilyenkor mindenki kerül. Nem tudom miért és mit láthatnak rajtam, de ezen a napon még Tom sem szekál. Békén hagynak. Ez az egyetlen napom, ami nyugis, de minden egyes november ötödikén azt kívánom, bár ne így lenne. Bár élne még, bár velem lenne. Annyira hiányzik, a hiányát meg sem tudom fogalmazni. Az űr, amit maga után hagyott, csak azután enyhült, miután megismertem Tylert, de ezen a napon, mindig rám tör. Ráébredek, hogy ő nincs többé és soha többé nem is lesz.

- Szia Törpi – ölelt át Tyler.

- Szia - csimpaszkodtam belé én is.

- Akkor ma temető, igaz – tette fel a nyilvánvaló kérdést.

Nem válaszoltam csak bólintottam.

Beszálltunk a kocsiba és a temető felé vettük az irányt. Mikor megérkeztünk, nem bírtam gátat szabni a könnyeimnek. Elvették tőlem, elvették tőlem a nagymamámat, aki nem is volt a nagymamám, de úgy szeretett. Ez az év egyetlen napja, mikor megengedem magamnak, hogy Tyler előtt sírjak. Ilyenkor olyan gyengének érzem magam és jó érzéssel tölt el a tudat, hogy van mellettem valaki.

- Köszönöm, hogy itt vagy velem – bújtam hozzá, ő pedig készségesen ölelt át.

- Nincs mit köszönnöd.

Lassú léptekkel elindultunk a sírok között. Már jól ismertem az utat és csukott szemmel is megtalálnám a sírját. Mikor megérkeztünk, Tyler tapintatosan  a háttérben maradt én pedig a sírra borultam és csak sírtam és sírtam.

- Miért hagytál el engem? Miért? – próbáltam formálni a mondatokat az ajkaimmal, de a sírás miatt nem igazán sikerült.

Hosszan zokogtam így, majd megnyugodtam és elmeséltem neki, mi történt velem az egy év alatt, amíg nem beszéltünk.

Tyler csendesen tűrte, soha nem szólt egy rossz szót sem, hogy ilyenkor képes vagyok két órát a temetőben tölteni és soha nem nézett bolondnak, hogy magamban beszélek, ahogy előadom az én kis monológomat. Ha más valaki meglátott volna így a temetőben, biztos, hogy már régen a diliházban csücsülnék. Ezért járok este a temetőbe, beszélgetni az én nagyimmal. Tyler az egyetlen, akinek megengedtem, hogy velem legyen. Belül éreztem, sőt tudtam, hogy Margaret néni hall engem és megért. Válaszolni ugyan nem tud, de minden egyes szavamat hallja. Így szépen elmeséltem neki mindent, majd mikor a végére értem, feltápászkodtam és elköszöntem tőle. Régebben mindig azt reméltem, csak egy rossz álom, én pedig felébredek és ő újra a karjaiba zár, de nem így történt.

- Jövőre jövök – búcsúztam. – Vigyázz magadra Margaret néni.

Tylerhez mentem és hozzábújtam, ő pedig nagyon is tisztában volt vele, hogy nem kell semmit mondania, elég, ha átölel és tudom, hogy mellettem van.

Elindultunk a kocsi felé és hazafelé vettük az irányt. Ilyenkor mindig Tyler vezetett, mivel én képtelen lettem volna rá.

- Jól vagy? – kérdezte óvatosan.

- Igen – erőltettem egy mosolyt az arcomra. – Csak még mindig furcsa, hogy ő már nincs velem, de azóta könnyebb, mióta ismerlek.

- Biztos vagyok benne, hogy nagyon büszke lenne rád – mosolygott rám kedvesen.

- Köszönöm.

- Mit köszönsz?

- Hogy velem vagy és hogy vagy nekem.

- Ugyan Törpi – szorította meg a kezem. – Ez mindig is így marad.