Kate élete nem éppen felhőtlen. Vajon van-e benne elég erő ahhoz, hogy győzzön, vagy elbukik a harcban? „Megtanítottál arra, hogyan legyek legyőzhetetlen... és mégis te vagy az, aki a legmélyebb sebet okozza...”

Annapolis,  itt nőttem fel, itt éltem le a magam 21 évét és nincs hely, amit jobban  utálnék.  Szabadulni akarok. Hogy miért? Magam sem tudom. Talán, mert ideköt a múltam, amit magam mögött akarok hagyni, csak le akarok lépni, felejteni és új életet kezdeni, a magam ura lenni. A családomra a szegény jelzőt nehezen lehetne használni, de ez engem sosem dobott fel. Az életem üres volt. Anyám, nagy jó dolgában inni kezdett és nem törődött semmivel, azzal sem, hogy apám folyton vert. Mindig is fiút akart és traumaként élte meg, hogy lánya született. Sose tudtam neki megfelelni, sose volt elég jó, amit csinálok, amit apám úgy oldott meg, hogy vert. Persze anyám erről sem vett tudomást.  A barátaim, ha egyáltalán azok voltak, elhagytak. Nem tudtak mit kezdeni velem. Hamar fel kellett nőnöm és nem illettem bele az ő kicsinyes, felszínes világukba. Egy ember van, akire mindig számíthatok és aki kiáll mellettem, Tyler. Soha nem tartott bolondnak azért, mert nem ilyen életet akarok magamnak, mert úgy érzem jobbat érdemlek. Mindenben támogatott. Úgy éreztem ez a barátság mindent kibír. Az időm nagy részét úgy osztottam, hogy minél kevesebbet keljen otthon lennem. Háromig minden nap suliban vagyok. A washingtoni egyetemre járok, pszichológiát tanulok. Délutánonként egy étteremben vagyok kisegítő, mosogatok, asztalt szedek le, néha pincérnek is beállok. Ideiglenes, amíg nem találok jobbat, de kell a pénz, hogy szabadulni tudjak. Az estéimet pedig Tylerrel töltöm. Annyira későn megyek haza, amennyire csak lehet, amiért általában mindig megkapom a pofont. Apám azzal fogad, hogy merre jártam és a választ meg sem várva lecsap a keze, de jobb így, ha hamarabb hazajárnék csak még több lehetőséget adnék neki arra, hogy bántson. Hogy miért nem teszek ellene semmit? Nem tudok. Amíg nincs elég pénzem, nem tudok hova menni. Rokonok nincsenek vagyis, ha vannak is nem ismerem őket, apámék soha nem beszéltek róluk. A környéken élők pedig, akár a struccok, olyanok, mint az anyám. Nem foglalkoznak semmivel. Ismerik az apámat és látják rajtam a verés nyomait, mégis mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, nem tőrödnek vele. Egyedül Tyler az, aki aggódik miattam. Fél, hogy nem bírom, de úgy érzem megedződtem annyira, hogy egy kicsit tudom kezelni a helyzetet, de mindenféleképpen nagy szerencse, hogy ő mellettem áll, ha nem lenne, lehet nem itt tartanék.  Nem véletlen kezdtem el pszichológiát tanulni, arra gondoltam ezáltal majd segíthetek a hozzám hasonlókon és ez is adott egy kis erőt ahhoz, hogy kibírjam. Úgy tűnt sikerülni is fog, de egy nap minden romba dőlt.